Halál, elengedés

A legtöbb ember számára a legfájdalmasabb élmény szeretteinek elvesztése. A másik elvesztésével olykor mi magunk is eltávozunk. A veszteség leköt és beszűkít, semmihez sincs erő. A keserűség a gyászolót gyakran elidegeníti az emberektől, könnyen elszigetelődik, mely során nehezül a feldolgozás.

A gyász rituális formái a mai társadalomból már-már kihaltak, pedig egykor meghatározó szerepet töltöttek be. Fontos a környezet kitartó jelenléte és segítsége, hogy a gyász ne hárítás, hanem feldolgozás legyen, és hogy a gyászoló ember ne váljon kitaszítottá, magára hagyatottá, bűntudata és szorongása rabjává. A segítőknek lehetőség szerint le kell venniük a gyászoló válláról a mindennapi élettel kapcsolatos teendőket és éreztetni kell, hogy nincs egyedül.

A gyászfeldolgozás nem a felejtést jelenti, hanem, hogy a gyászoló emlékeiben az elhunyttal kapcsolatos múlt úgy él tovább, hogy emellett a gyászoló képes életét megfelelően tovább vinni.

A gyászmunka szakaszokra bontható. Az érzelmi sokkot a veszteség tudatosulása, az átdolgozás majd a felépülés követi. Az elengedés létrejöttéhez hagyni kell, hogy az érzelmek megjelenjenek és feltörjenek, és hogy a gyászoló az elhunytra egy idő után nem mint létező, hanem belső alakra gondoljon. Ehhez a gyászolónak idővel újra egységes énképet kell kialakítani önmagában. A veszteséggel összefüggő új szerepek adaptív betöltéséhez szükséges állapot kialakulásában a családnak, környezetnek, önsegítő csoportoknak, szükség esetén pszichológusi támogatásnak fontos szerepe van.